Enola Holmes 2.: Kritika
Nyomozás a köbön, Sherlock Holmes ismét elvitte a pálmát.
Le merném fogadni, hogy a Sherlock Holmes detektívfilmek rajongói pezsgő vérrel, izzadó tenyérrel és torkukban dobogó szívvel ültek otthon és várták a Millie Bobby Brown főszereplésével alkotott film második részét. Ugyanis az agglegény sztárnyomozó, Sherlock már az első rész alkalmával is sokunk szívébe belopta magát. Félreértés ne essék, a fiatal Brown is remekül alakított, szinte rá tervezték Enola szerepét, ám a detektívparádé második részében inkább kicsit a főhősnő bátyja felé billent az imádat mérlege...
A második felvonásban a gyárban dolgozó munkáslányok közbenjárásával tökéletesen mutatják be az alkotók a vásznon az első nagy nőjogi tüntetést, ami 1888-ban történt. Ezenkívül a híres fehér foszfor botrány is felbukkan a történetben, nem máshol, mint a gyárban dolgozók asztalainál. A fő szálat pedig ugyan a zöldfülű Enola birtokolja, mégis több melléktörténet is akad, amik kérdéseket vethetnek fel bennünk.
Ilyen például a Sherlock által igen nehezen leleplezett nő, Mira Troy és a kis akciója a pénzmosással, ami egy nagy sztorivá fonódik össze a film végén az eltűnt lány, Sarah esetével. Troy sok más társával együtt egy igen elnyomó társadalomban él Londonban, ahol a nőknek esélyük sincs egy szabad életre semmilyen értelemben. Így vetemedik végül az imént említett tette végrehajtására, hogy végre megkaphassa azt, ami neki jár, és amit a férfiak túlnyomóan birtokolnak. Mégpedig a pénzt.
Na de mégis csak Enola a főhősünk, így most visszakanyarodok az ő történetéhez. Ebben a részben is szájtátva és talán kissé még irigykedve is figyelhetjük a vásznon pörgő jeleneteket, ahol a Holmes testvérpár elméjének képessége ismét nagyot nyom a latba a fejfájást okozó feladványok elemzésével, majd megoldásával. Bár a film alkotói ezen a téren sem hagyják sokáig levegőhöz jutni a nézőket, de gondolkodni sem nagyon hagynak minket a dolgokon, a nyomok egymás után futnak be, várakozási idő zéró, és ez így megy mindaddig, míg végül el nem jutunk a végső megoldásig. Tehát ezen a részen bizonyára kicsit elkapta a rendezőket a hév és villámmekvínt megszégyenítő gyorsasággal zavarják le az egész nyomozást, mi pedig még csak annyit sem mondhatunk, hogy Habakuk.
Ám hogy ellensúlyozzuk a rossz élményeket, az is említésre méltó, hogy a készítők figyelembe vették az első rész utáni Sherlock és/vagy Henry Cavill iránti egyre nagyobb érdeklődést, így a második szeletben már többet csemegézhetünk azokból a jelenetekből, melyekben ő is benne van. Hatalmas plusz pont az is, hogy a képernyőn Eudoria Holmes szerepében feltűnik Helena Bonham Carter is, bár ő már jóval ezelőtt, az első szériában is színesítette a filmet. Ebben a részben pedig még egy nagyszerű színésszel, David Thewlisszel gazdagodik a cirkusz, ő ugyanis Grail felügyelőként jelenik meg a karakterek között. Így hát a Harry Potter filmek fanatikusai összetehetik a két kezüket, hogy J. K. Rowling két páratlan karaktere is előbukkant a színfalak mögül, csak most kicsit eltérő álcában.
Összefoglalva ez egy csavaros, (lehet, hogy kicsit túlságosan is) szórakoztató film, frappánsan megvalósított nyomozási procedúrákkal, jellegzetes, ám nem túlságosan bonyolult karakterekkel. Egy borongós, esős, bekuckózós napra akár tökéletes programlehetőséget nyújthat. Valljuk be, nem életünk filmje, de hát nyilvánvalóan egy csapolt sörön sem kérjük számon egy házi pálinka minőségét, nem igaz?
Készítette: Bán Hanna Júlia
Vámpírfogaikkal nem vért szoktak szívni, hanem laptopjainkat és egyéb értékes tárgyainkat szokták működő képtelenné tenni, ha ehhez van kedvük. Bár a fogaik igazán hasznos fegyverek, inkább a sarlóikat szeretik használni. És a fegyvereik törődést igényelnek. Ha nem figyelnek rájuk, könnyen berozsdásodnak. E vészt elkerülve élesíteni is szokták őket. Ezt a tavalyi készletkisöprésben vett Ikea-kanapén végzik el, illetve fából készült bútorokon és szőnyegeken. A jó drágán vett kaparófára meg rá sem néznek, számukra az nem létezik.
A bolyhos házi szörnyeket a természetes élőhelyüktől eltérően kint is megtalálhatjuk. Ilyenkor általában ugyanazt csinálják, kivéve, ha meglátnak egy másik élőlényt. Ilyenkor túlélő módra váltanak, nem számít, hogy most ettek, annak a lénynek pusztulnia kell. Ez idő alatt még sátáni, démonoktól származó hangokat is kiadnak. Üzenik a szülőföldnek, hogy hamarosan új vendégük lesz. A fűhöz lapulva nesztelen léptekkel közelednek áldozataikhoz. Ha sikeresen elkapták, még eljátszadoznak velük. Hadd legyen halálfélelme az amúgy már sokkban lévő prédának. A játékidő végeztével végeznek velük. Természetesen nem eszik meg őket. Nem esznek ők ilyen tisztátlan állatokat. Úgy döntenek, most az egyszer kedvesek lesznek veled, és odahozzák neked. Hangos nyávogással odacsalnak téged, és hangos dorombolással jelzik, hogy most nagyon büszkék kell, hogy legyünk rájuk.
Akik szeretnek olvasni, tudhatják, hogy Colleen Hoover – ahogy többen hívják CoHo – a korunk egyik legjobb írója. Nem egy tipikus romantikus író, legtöbb könyvében inkább a párkapcsolatok, házasságok problémáit fogalmazza meg. Eszméletlenül jól ír, ezért is van ennyi rajongója, szerintem.