"Az igazság az, hogy bár látszólag meddő volt az életem, eredménytelen és sikertelen a munkám, mégiscsak ezért volt érdemes élni; és ha újra elkezdhetném, lépésről-lépésre ugyanezt az utat járnám végig... ugyanezt a munkát kezdeném el, és - ha talán okosabban, hajlékonyabban, engedékenyebben, - de semmiképpen sem lényegét megváltoztatva venném fel az élet által elém dobott kesztyűket..."

1899. március 13.

Sokaknak semmit sem mond ez a dátum, de nekünk, a Kodolányi János Egyetemnek és a Kodolányi János Gimnáziumnak igen. Ez ugyanis névadónk születésnapja. Mindkét intézmény fontosnak tartja, hogy ápolja a névadó emlékét, ezért is történik ez a mai megemlékezés, amely hagyományosan minden évben fontos esemény az egyetem életében.

Nem tudom, hogy hányan gondolkodtak el azon, hogy miért pont Kodolányi János nevét vette fel annak idején a felsőfokú intézmény? Nagyon egyszerű a magyarázat, olyan személyt kerestek, akinek volt székesfehérvári kötődése. Nyilván az sem volt mindegy, hogy volt-e másik intézmény ezen a néven. Így tulajdonképpen teljesen egyedivé lett ez az elnevezés.

Kodolányinak volt kötődése Székesfehérvárhoz, én most ezt szeretném megemlékezésem középpontjába állítani. Kicsit a megelőző évekről is beszélnék, hiszen az előzmények befolyásolták az itt töltött három évet.

Kodolányi János 1899. március 13-án született Telkin. Egy levélben így ír a születéséről:

„Születtem pedig reggel fél nyolckor, Napom a Halakban áll, I. házam a Bikában, testi-lelki alkatomat tehát a Halak s a Bika szabja meg. A Vénusz a X-XI. Ház csúcsán áll. tehát van némi érzékem a művészet iránt. Ennyit ebből.”

Apja Kodolányi Gyula, egy köznemesi család utódja, anyja Martinovics Ilona, Martinovics Ignác leszármazottja. A Kodolányi család a XIX. században köznemesi módban is élt, de a pokol tornácán, sorsuk komor, félelmetes, végzetszerű. Gyermekkora sanyarú volt, apja hideg, zárkózott, rideg zsarnok, aki inkább bántotta fiát, mint szerette. Betegsége miatt ólommadárnak gúnyolta. Édesanyja is sokat betegeskedett, aztán a szülők válása után vele egyre kevesebbet találkozott. Az anyja hiánya egész életében fájó pont volt. Anyja nagy hatással volt regényei nőalakjaira, mind keserű sorsú asszonyok voltak. Tulajdonképpen távol volt az édesanyától és az apától is, aki igazából a fellegekben élt.

1903 és 1909 között Pécsváradon élt. Ezeket az emlékeket a Boldog békeidők, a Juliánus barát és a Süllyedő világ című regényeiben örökítette meg. A Süllyedő világot 1940-ben írta, ez a mű az ifjú Kodolányi gyötrődését, lelkiismeret-furdalását, letöréseit, újrakezdéseit mutatja meg. Ez a legjobb Kodolányiról szóló könyv, és szerzője maga Kodolányi János. Pontos emlékezések, megható, tudatos őszinteség, szenvedélyesség jellemzi. Az igazság mindig fontos volt számára. Pécsváradon kezdett foglalkozni az irodalommal. Erről az időszakról így ír:

„Ki és mivel tudná pótolni azokat a gyönyörűségeket, amelyeket öt-hatéves koromban, a felső kertterasz szélén, az orgonabokrok alatt átéltem? Nincs idő és nincs tér, csak magányosság van, végtelen, túlvilági magányosság és béke.” Kedvenc szerzője Mark Twain, igazából ő ihlette írásra.

Ebben az időben kezdett vonzóvá válni számára a rémület, a misztikum, a borzalom, az alvilág. Ennek oka többet között az apai szeretet hiánya, hiszen csak szigort és büntetést kapott tőle. Ettől a szeretet hiánytól válik érzékennyé Kodolányi. Az iskolát is később kezdi, a betegségének köszönhetően. Mindent megjegyez a gyerekkorából, később ezt műveiben tökéletes hűséggel adja vissza. A Süllyedő világ című művében már azt is megemlíti, hogy a pécsváradi tanárok rossz véleménnyel voltak a székesfehérvári iskoláról, amikor Kodolányi megemlítette, hogy ott fog a továbbiakban tanulni. Megalázó megjegyzéseket tettek. Ez befolyásolta a szerzőt, nagyon sok pesszimista verse született.

Ezután kerül Vajszlóra, 1909 és 1910 között él ott. Ez boldog időszaka az életének. Sok örömben volt része, itt lesz először szerelmes, ez a Paradicsom számára.

Majd jön életének egy nagyon nehéz és keserves időszaka, Pécs Itt öt évet tölt, 1915-ig. Ezek az örömtelen diákévek, magány, társadalomtól való elszigetelődés jellemzi. Pécs a szenvedések városa, így válik lázadóvá. Ekkor verést, pofonokat kap az iskola tanáraitól, akik a megalázást és a nádpálcát ismerték csak.

1915-ben kerül Székesfehérvárra, és 1919-ig él itt. Így emlékszik rá vissza:

„Fehérvárt szeretem. Otthonosan érzem magamat benne, akár a házikabátomban. Tetszik a belsőváros kanyargó, szalagvékony utcáinak régi barokk képe, a külső részek falusias, parasztos hangulata, tocsogó, sáros-bokros környéke, a kakasugrás szélességű folyócska, mely az iskolakert mellett ballag, s széles rétek vizét gyűjti össze, a távolban kéklő Vértes hosszú háta. Tetszik a barátságos külsejű iskola, udvarán a suttogó jegenyékkel.”

Az állami főreál gimnáziumban folytatja tanulmányait, és a Tobak utca 2. szám alatt található sarokházban él három évig. A ház a mai napig is áll. A szobája ablakából a Ponty kocsmára látott rá, ahova többször is betért. Jó lakótársakat is kapott, szerették Kodolányit. Négyen laktak egy kis szobában, de az ételért, a reggeli készülődésért állandó volt a versengés köztük. Egy házban lakó idős asszony így írt róla:

„Komoly, szeretetre méltó fiú volt, sokat és ábrándosan sétált, festegetett, mindig könyvekkel a kezében tért haza, különös zöld körgallért viselt, szobájának ablakából gyakran gyönyörű füttyszó hallatszott.”

Ez a civilizált, nyugodt környezet jó hatással van rá. Az iskola barátságos, a tanárok emberségesek, több pozitív élmény éri. A tanárairól jó véleménnyel van, nem veréssel és nádpálcával tanítanak. Ekkor már körvonalazódik a cél számára, magyar-francia szakos tanári oklevelet szeretne. Az iskola igazgatója ekkor Kelemen Béla volt. Bár ennek ellenére továbbra is lázadó marad. Itt már tudatosan költőnek készül. Sokat olvas, ír. fordít, nyelveket tanul. Az irodalommal és a művészettel foglalkozik a legszívesebben. Személyisége is megváltozik. Jó tanuló lesz. A Vörösmarty Önképzőkör tagja, előadásokat tart, vitatkozik, bírál, versel, regényt ír, értekezik. Vörösmartyt, Adyt, Móriczot tanulmányozza. Kutatásokat végez Rousseau és Voltaire munkásságáról. Rousseau nézetei a természetről, a nevelésről, a társadalmi körülményekről teljesen magával ragadják, ebből tart előadásokat. Itt olvassa fel először a verseit. Itt ismerkedik meg nyelvünk történetével.

Erről így írt:

„Gyönge, sápadt, sovány fiú vagyok akkoriban, többnyire nyíratlan hajam, szemüvegem, tág, naivan a világba néző szemem fiatal bócherhez tesz hasonlóvá. Mohó szomjúsággal túrom, habzsolom a könyveket, öt nyelvet is tanulok egyszerre, késő éjszakáig verseken dolgozom, naplóba rovom töprengéseimet sorsomról, Istenről és istenteleségről, halálról, irodalomról, szent elszántságaimról, céljaimról, reménytelen otthonomról, meddő szerelmeimről és megaláztatásaimról.”

Lapot is alapít ebben az időben, Diáktoll címmel. A lap egyetlen egy számot élt meg. Az iskola igazgatója, Kelemen Béla betiltja az igazság kendőzetlen kimondásáért. Ebben a lapban jelent meg a Dal egy őszi estén... című szonettje, 1917. november 15-én. Akkori hangulatát jól tükrözi a vers.

Megláncolta a várost nagy, lomha szürkeség...
Parányi cseppek hullnak a fényes háztetőkre,
S e kék vizek opálos, nyugodt sok apró tükre
Csillogva, fényleli a lámpák rőt szemét...

Sötét kapunk mögött Éjszaka lopva lappang
S lehellete előszáll hűvösen, mint az átok
S megborzongat velőkig (mint mikor dédanyátok
Lidércnyomásos éjjel megjő halott alakban...)

S előbúj végre hosszú, koromszín köntösében,
A háztetőn cikázó rézdrótokat ríkatja
Keservesen és hosszú, kínos pillanatokig.

S reményeim didergő, összebújt kis csapatja
Lelkem parázs-tüzénél melegszik sírva, míg
A holt betűket lassan, elgondolkozva mérem...

Sajnos az élete az iskolán kívül nem olyan fényes. Pénztelen, nélkülözik, pesszimista, sokszor indulatos. Szokásává vált, hogy kijárt a hosszúsétatéri temetőbe. Végigsétált a Palotai úton, a temetőben pedig leült egy padra, és ott elmélkedett. Szeretett ott üldögélni, szerette a magányt, a csendet, a temetői hangulatot. 1918 karácsonya emlékezetes maradt számára. Nem tudott hazautazni, a lakásban teljesen egyedül maradt pénz nélkül, még ételre sem futotta, több mint tíz napig semmit sem evett. Amikor pedig ennyi idő után egy ismerőse meghívta őt egy ebédre, a hirtelen elfogyasztott nehéz étel után hónapokig betegeskedett.

A szerelem fontos szerepet tölt be az életében. Megismerkedett egy Berta nevű lánnyal, ő egy jómódú családból származott. Sok időt töltött náluk.

A háború is foglalkoztatja, az elején lelkesedik érte, később azonban mélyen elítéli. Sajnos Fehérváron is magányos, kívülálló. Az iskolát a háború ideje alatt egy időre hadikórházzá alakítják. Sokszor van szénszünet, többször jelennek meg katonák az iskolában. Ebben az időben szeret utazgatni, válogatás nélkül, véletlenszerűen, vagy Püspökladányba utazik az édesanyjához. Szeret itt is időt tölteni, elviseli édesanyja társaságát, de nyomasztja a betegsége.

A hazaérkezésre így emlékezik:

„Aztán megkocogtatom az alacsony, kopott ház egyik ablakát. Anyám nem alszik – vajon mikor alszik szegény? Világosság gyullad, megnyílik az ablak, anyám hangja szól: -Te vagy az, fiam?” „Elszomorító ez a püspökladányi élet.”

A Tanácsköztársaság ideje alatt is még is Székesfehérváron él. Sajnos emiatt nem tud érettségizni, csak szeptemberben sikerül lezárnia a fehérvári időszakot. Ezután hazaköltözik Vajszlóra. Ekkor kapja meg anyja halálának hírét is. Ebben az évben, 1919-ben meg is jelenik egy új verseskötet, Kitárt lélekkel címmel. A kötet még Székesfehérváron jelent meg.

Székesfehérvári időszaka itt véget is ért. Az itt töltött évek azonban mély nyomot hagytak benne. Későbbi műveiben, melyek szinte kivétel nélkül életrajzi vonatkozásúak, pozitívan emlékezik erre az időszakra, annak ellenére, hogy voltak rossz élményei városunkban is, de a pozitív emlékek erősebbek voltak. Élete hátralevő részében Balatonakarattyán érezte még magát felhőtlenül boldognak. Budapesten halt meg 1969. augusztus 10-én.

Megemlékezésemet egy 1975-ben született verssel szeretném zárni, mely Kodolányi János emlékének adózik.

Bárdosi Németh János: Az égő csipkebokor

Pokol tombol, ahogy forgatom
életet szörnyű planétáját,
ennyi kínt, lázat, jaj, ki ért meg,
kegyetlen bilincs, amit hordasz.

Talán, ha Ady gyötrődött így,
viaskodva a démonokkal,
szaturnuszi izzás a lelked,
felfogni szinte lehetetlen.

Akarattyán a csillagokra
szívszorongva úgy néztél este,
tűnődve érted-e a titkát
Gilgamesnek, Mózes szavának?

Merev görcsökben kezed, lábad
úgy zsibbadt össze fájdalommal,
de daloltál, mert dalolni kell:
zengett az égő csipkebokor!

S ég, zeng azóta mindörökre
meg-megújuló fénnyel, lánggal,
mutatva végtelen az Isten,
és végtelen maga az ember.

/A fenti szöveg Pap Erika tanárnő előadásának írásos változata, mely 2026. március 13-án a Kodolányi Egyetemen a Kodolányi Emléknap alkalmából hangzott el./

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A Nyugat első nemzedékének nyomában, az első világháborút követő években, a Nyugat második nemzedékének nevezett költők mellett eredeti hangú, jelentékeny új prózaírók lépnek fel. Ezen írók egyike iskolánk névadója, Kodolányi János.
1899. március 13-án született Telkin, ahol édesapja uradalmi főerdész volt. 1903-ban a család Pécsváradra költözött, az elemi iskola négy osztályát itt végezte.
Szülei elváltak, s miután apja újranősült, a család Vajszlóra költözött. Az ormánsági falu élményvilága nagy hatással volt későbbi munkásságára. 1910-15-ben a pécsi főreáliskolában tanult, az ötödik osztályt megismételte. 1916-19 között a székesfehérvári főreáliskola diákja és az önképzőkör tagja volt. Ő szerkesztette a "Diák-toll" című lapot. 1921-ben pedig a pécsi Krónika közölte verseit.
Feleségül vette Csőszi Matildot, két gyermekük született. Visszaköltöztek Vajszlóra, ahol nehéz anyagi körülmények között éltek. "Életkörülményei úgy hozták, hogy egy olyan vidéken - az Ormánságban - ismerte meg tüzetesen a falusi élet gondjait, ahol egyrészt még nagymértékben fennállottak a feudális gazdasági-társadalmi viszonyok, ahol nagyon sok ősi hagyomány még elevenen élt a nép körében, ahol talán a legjobban ritkította a lakosságot az egyke, másrészt ahol szemlélhető veszedelem volt a német előretörés. Itt tehát ősi magyar babonák és elnémetesedés kettős veszedelme között, földesúri elnyomatás alatt gyermektelenséggel pusztította magát a falu. Ezt a tragédiát látta, és ennek orvoslási módjait kereste. A népet akarta szolgálni, és ezért megtagadta azt a középosztályt, amelyből származott. Megküzdött a nélkülözésekkel. Kereste a kibontakozás lehetőségét."
(http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/irodtud/magyarir/html/kodolany.htm)
Püspökladányban, Nógádverőcén, majd Rákospalotán vettek házat.
1932-44 között az Írók Gazdasági Egyesülete kezdeményezője, első titkára, főtitkára, majd később társelnöke lett. 1934-ben lett a Magyarország ill. a Válasz c. lap munkatársa. Többször járt Finnországban.
1937-ben munkásságáért Baumgarten díjat kapott. 1941-ben a Pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság társelnökévé választották, és a Sorsunk című lapnál dolgozott. 1943-ban ő tartotta a szárszói konferencia bevezető előadását. A háborút Budapesten vészelte át. 1949-55 között nem jelentek meg írásai. Ebben az időszakban igen nehéz körülmények között élt Balatonakarattyán, számos műve itt keletkezett. 1955-ben publikálhatott újra, ekkor megjelent válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye (Éltek, ahogy tudtak, 1955). 1957-ben megindult életműkiadása.
Pályáját lírikusként kezdte, korai elbeszéléseiben az ormánsági népéletet ábrázolta. Érdeklődése később a középkor felé fordult, egymás után írta történelmi regényeit. Elbeszéléseinek témáit színpadi művekben is feldolgozta. Gyermekkori élményeit is felelevenítő írásai mellett tanulmányait, cikkeit is kötetbe rendezte. Jelentősek finn fordításai. Több műve idegen nyelven is megjelent.
Budapesten halt meg 1969. augusztus 10-én.1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott.

Főbb művei:

Boldog békeidő
Boldog Margit
Pogány tüzek
Boldog Margit
Süllyedő világ
Az égő csipkebokor
Új ég, új föld
Julianus barát
A vas fiai
Ojbarsz futása
Vízözön