Agatha Christie: Tíz kicsi néger
Tíz egymásnak ismeretlen ember kap meghívást a Néger-szigetre, amire nemrég egy pazar villát építettek. Mind a tízen örömmel fogadják el a meghívást, és egy kellemes nyaralás reményében érkeznek meg a szigetre. Rejtélyes meghívójuk, az úgynevezett Mr. V. A. Lacky furcsa módon nem bukkan fel, de ez a vendégeket eleinte egyáltalán nem zavarja.
Az első vacsoránál megszólal egy elrejtett gramofon, amely mindannyiukat egy-egy gyilkossággal vádolja. Az esetekben közös, hogy egyik gyilkosság sem volt bizonyítható, így senkit sem vontak korábban értük felelősségre. Nem sokkal később az első haláleset is megtörténik, majd az asztalon lévő tíz négerfej-szobrocskából eltűnik egy.
Mindeközben nagy vihar dúl a tengeren, így az elmenekülés nem opció.
Bár eddig minden Agatha Christie könyvet, amit olvastam, szerettem, de biztosan a Tíz kicsi néger tetszett a legjobban. A sztori nagyon jól fel van építve, egy tipikus „letehetetlen” könyvnek mondanám. Emellett nagyon érdekes, ahogy a történetben visszatükröződik az emberi pszichológia. Előkerülnek a szereplők emlékei, sérelmei, és azt is végignézhetjük, hogy jutnak el a józanésztől egészen az őrületig.
Agatha Christie nagy sikerű krimije, 1939. november 6-án az Egyesült Királyságban Ten Little Niggers címmel jelent meg, majd 1940 januárjában az Amerikai Egyesült Államokban is megjelent And Then There Were None címen. Magyarországon Tíz kicsi néger címen találkozhattunk a regénnyel, viszont nemrégiben átnevezték, így már Mert többen nincsenek címen találhatjuk meg a művet a boltokban.
Bár számos adaptáció készült a könyv alapján, mégis kiemelném a Tíz kicsi katona című minisorozatot. A remek színészi játék a zenei aláfestéssel és a vágásokkal együtt nagyon erőteljes atmoszférát teremt. Ugyan néhány részlet változott a regényhez képest, az alapsztori ugyanaz maradt. Azoknak, akik már olvasták a könyvet, már csak a hangulat miatt is ajánlanám, akik pedig még nem találkoztak a történettel, azoknak egy igazi krimiélmény lehet.
Készítette: Farkas Réka
Véleményen szerint sajnos kevesen ismerik ezt a sportágat. Valóban nem olyan híres sport, mint például a labdarúgás, a kézilabda vagy a jégkorong. Gyakran hallok vele kapcsolatban olyan kérdéseket, amiket szívem szerint meg sem szeretnék hallani. Az emberek nagy része csak úgy ismeri a tollaslabdát, mint egy strandos időtöltést, aminek az a lényege, hogy minél többször üssenek bele a labdába. Ami meg igazából a lényege, az egyszerű: az ellenfelünket olyan szituációba hozzuk, hogy a labdát véletlenül se tudja visszaadni, így a pont a miénk lesz.
Sokszor kérdezik, hogy mit szeretek csinálni szabadidőmben. A válaszom egyszerű: nekem nincsen szabadidőm, én rendszeresen, versenyszerűen és válogatott szinten tollaslabdázok. Elég furcsa arckifejezéseket szoktam látni ilyenkor, vagy éppen majdnem csak kiröhögnek, hogy ez nem is sport. Hozzáteszem, hogy akármennyire is hihetetlenül hangzik, a tollaslabda sport, ráadásul paralimpiai/olimpiai sportág.
Az egyik leggyakoribb tévhit az az, hogy a háló magassága megegyezik a röplabdaháló magasságával, pedig nem. A tollaslabdaháló 155 cm, míg a röplabdaháló férfiaknál 243cm, a nőknél 224cm. A játéktér téglalap alakú, 13,40x6,10 m méretű területű. Egy versenyen több számban is lehet indulni, például párosban, egyéniben vagy vegyes párosban. Mindhárom szám különleges, és megvan a maga sajátossága. Személy szerint nekem az egynemű páros a kedvencem, mivel ez egy igazi páros munka.