Éppen bújócskáztunk a barátaimmal a városszéli erdő mellett. Úgy gondoltam, beljebb megyek az erdőbe, hogy jól el tudjak rejtőzni. Amikor már hosszú ideje futottam, tökéletes búvóhelyet keresve, kezdtem kétségbe esni. Az ide-oda rohangálás miatt teljesen elfelejtettem azt, hogy melyik irányból jöttem, ezért elindultam valamerre, hátha az a visszavezető út.
Már vagy negyed órája sétáltam, de semmi. Igaz, hogy ez nem sok idő, de egy ilyen kis erdőből ennyi idő alatt már ki kellett volna jutnom. Ez azt jelentette, hogy nagyon rossz irányba indultam el. Egyre jobban kezdtem félni, azon gondolkoztam, hogy mi lesz velem, ha besötétedik. Leültem egy fa tövébe és elkezdtem sírni, nem mintha ez segítene, de nyolc éves létemre még szerintem sokáig is bírtam e nélkül. Hirtelen valaki megkopogtatta a vállamat, felnéztem és egy nagyjából velem egyidős fiú nézett le rám.
– Mi a baj? Eltévedtél? – Kérdezte, mire én válaszképp bólogattam.
– Gyere, én tudom, hogy merre van a kiút. Elvezetlek oda. – Felkeltem a földről és elindultunk.
Ahogy néztem a fiú arcát, olyan furcsa érzés fogott el, valami nyugtalanított, de nem tudom, mi. Lehet, hogy csak képzelődök. Már nagyon hosszú ideje sétáltunk, amikor megláttam az ismerős fákat meg az erdő kijáratát. Örömömben elkezdtem szaladni, megláttam a barátaimat és sírva öleltem meg őket. Mindannyian elmondták, hogy nagyon aggódtak, és mindenhol kerestek engem, már a szüleimnek is szóltak. Aztán hátra néztem és láttam, hogy a fiú tőlem pár méterre az erdő szélén áll, odakiáltottam neki, hogy jöjjön ő is játszani, ha már segített kijutnom onnan. Ő mosolyogva intett, hogy nem, és elment vissza az erdőbe. Mikor odafordultam a barátaimhoz láttam, hogy nagyon csodálkozó, szinte már rémült szemmel néznek rám.
– Kivel beszéltél? – Erre azt feleltem, hogy a fiúval, aki segített kijutnom.
– De nem volt ott senki. – Válaszolták egyszerre.
Érsek Boglárka
álmom vált valóra amikor megnézhettem végre Varsót. Az első repülés élményének izgalmai után azon izgultam, hogy miként fogok eligazodni, tájékozódni ebben az óriási lengyel városban. Aztán az ott élő emberek segítőkészsége, barátságos természete könnyen átlendített ezen a problémán és könnyedén rátaláltam a már előre lefoglalt szálláshelyemre. Nem sok időt töltöttem a hotelben, mert amint tehettem, azonnal nyakamba vettem a várost. A városközpontba érve, régi vágyam elérésére törekedve, felkerestem a kultúrpalotát, azon belül is a teraszra szerettem volna feljutni. Miután minden ajtón betértem, ami nyitva volt, így harmadik nekifutásra megtaláltam a teraszra vezető bejáratot is. Nagy sebességű lift vezetett a tetőre, már ez maga is egy élmény volt. Amilyen kilátás pedig odafentről tárult elém, az leírhatatlan. Az egész város előttem hevert gyönyörű épületeivel, szökőkútjaival együtt. A távolban megpillantottam az Óváros színes épületeit, szobrait, ez lett a következő, amit megnéztem. Hosszas séta után értem oda, de megérte a gyötrő lábfájást bevállalni. Az óvárosban betértem egy-két étterembe, ahol a hagyományos lengyel konyhába ízlelhettem bele. Megkóstolhattam a céklalevest, a húsos burgonyagombócot. Varsónak több gyönyörű parkja is van, egyik közülük a Lazienki park, ahol az állatok szabadon mozoghatnak és az emberek közé keverednek a mókusok. Felkerestem a híre Királyi Utat, amely az Óvárosból nyílik Varsó legszebb parkja felé. Itt megcsodálhattam a nevezetes zenélő padokat. Minden pad Chopin zeneszerző egy-egy darabját játsza le. Lengyelországba nagyon szeretik a magyar turistákat. Kedvességük és tiszteletük a magyarok iránt senkinek sem ismeretlenek. Én is megtapasztalhattam ezt, mikor nem egyszer eltévedtem a közlekedési rengetegben. Egy híres közmondás is a magyar-lengyel nép barátságát emlegeti.
“Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, issza borát.” Szebbnél szebb épületek, hidak, vendéglők várják a turistákat, itt ettem életem legfinomabb étcsokis fagyiját. Innen, a helyi közlekedés előnyeit kihasználva eljutottam a Visztula partjára, ahol szintén elidőztem egy kicsit. Egy kicsit a Duna csendesebb részeire emlékeztetett, pihentető volt ott ücsörögni. Tovább városi sétám során utcai árusokra akadtam, afféle bolhapiacra, ahol kedvező áron tudtam emléktárgyakat vásárolni.
A New Yorkban élő Eliott egy morfiumfüggő, szociális és mentálisproblémákkal küzdő személy. Skizofréniával és szorongással megbirkózni próbáló fiatal a legkiforrottabb karakter a sorozatok körében, akit Rami Malek úgy, mint Freddie Mercury-t zseniálisan alakítja. Egy kiberbiztonsági cég alkalmazottja, aki szabadidejében egy profi hacker, ez már alapjáraton egy tökéletes kombó. Aki az apja elvesztése miatt küzd a világ egyik legnagyobb cége az E(vil)-Corporation ellen.
2015-ben Gotham-díjat kapott a sorozat, ezután 2016-ban Christian Slater vehette át a legjobb férfi mellékszereplőért járó Golden Globe-díjat.
Készítette: Bíró Marcell
Amikor kinyitottam a szemem, nem volt sehol senki. Csak én voltam és a jég. Szólt a zene, az égők színesen világítottak, ahogy szoktak, de mégis valami más volt. A légkör furcsán ijesztő volt. Éreztem, ahogy az arcom dércsípte pirosból falfehérré válik. Bepánikoltam. Jobbra, balra forgattam a fejem, de sehogy se tudtam rájönni mi történt velem. Észrevettem egy órát a falon és odafutottam hozzá. 11:27. Ekkor voltunk az osztállyal korcsolyázni is, teljesen összezavarodtam. „Khm” valaki megköszörülte a torkát mögöttem. „Mi történt?”-kiabáltam rá. „Bocsáss meg, nem volt szándékomban.” Amint kimondta ezt a mondatot, az óra megállt és én ismét a jégen feküdtem.