A Halálos iramban egy rendkívül akciódús filmsorozat, amiben olyan híres színészeket láthatunk, mint Vin Diesel vagy John Cena. A filmben sok fordulat, adrenalinnal teli jelenet van, és ezek mellett elég jól át lehet élni, hogy miket éreznek a szereplők. Mind ez igaz a legújabb, kilencedik részre is.
Vin Diesel az egyik főszereplő, akinek a gondolkodását és a tetteit végig szemünk előtt látjuk. Fantasztikus, ahogyan előre látja a dolgok menetét, és ezáltal hatással van a végkimenetelre is.
A jól ismert gárda mellett szerepet kapott a Grammy-díjas Cardi B is, míg Dom (Vin Diesel) testvérét, egyúttal a film nemezisét, az egykori pankrátor szupersztárból lett hollywoodi csillag, John Cena alakítja.
Dom családját veszély fenyegeti: ha meg akarja menteni Lettyt és fiat, akkor számot kell vetnie korábbi tetteivel. A csapat újra összeáll, hogy megfékezzék az őrült tervet kiötlő gyilkost, aki vérbeli sofőr, nem mellesleg ő Dom eltűntnek hitt testvére, aki szövetséget köt Domék régi ellenségével, hogy személyes bosszút álljon fivérén, és megfossza mindentől, ami fontos számára.
A kilencedik fejezet Justin Jin rendezésében készült, aki korábban a franchise két kimagaslóan sikeres epizódjával is bizonyított már.
Aki szereti a kocsikat, a száguldást és azt, hogy nem telik el a filmben 10 perc úgy, hogy ne történne valami, akkor azoknak mindenféleképpen ajánljuk ezt a sorozatot. És persze az akción, a színészeken és kívül a helyszínekről se feledkezzünk meg! Nagyon szép tájakra visznek el minket a készítők. A cselekmény a világ különböző pontjain játszódik, beleértve Londont és Tokiót, Edinburgh-ot, Közép-Amerikát, de a szereplők Tbilisziben és Azerbajdzsánban is felbukkannak.
Kíváncsi vagy milyen is az igazi falusi élet? Netán városiként érdekel, milyen igazság is rejlik a sokak által igazán idillinek mutatott falusi képben? A legjobb helyen jársz, hiszen mint tőzsgyökeres falusi, bevezetlek a vidéki élet rejtelemibe.
Az emberek véleménye megoszlik arról, hogy hol is jobb, esetleg könnyebb az élet. Falun vagy inkább városban. Nyilván, akik egész életükben falun éltek, azok emellett teszik le a voksukat.
Soha nem éltem még városban, így tapasztalatból nem tudok beszámolni róla, ám teljesen beleástam magam a falusi élet minden kis rejtélyébe. Ha jobban belegondolok, nem is volt nagy munka, hiszen egész életemben falun éltem, így most csak elmesélem, mit is tudok.
Egy kis létszámú faluban, mint például ahol én lakom, mindenki ismer majdnem mindenkit. Legalábbis ezt mondják. Hogy ebből mennyi az igazság, nem tudhatom, de az biztos, hogy mindenki úgy tesz, és úgy mondja a véleményét a másikról, hogy szinte lehetetlen eldönteni, mi is igaz belőle. Az esetek többségében ezek csak pletykák. Teljes mértékben állíthatom, hogyha valaki beteg, az a falu egyik végében már régen meggyógyult, a másikban pedig már temetik.
Semmit nem tudsz titokban tartani, mert a beépített kamerák, azaz az idős nénik, akik szinte mindenhol ott vannak, kiszagolnak minden apró kis titkot, pletykát, és máris az egész falu tud róla. Nagyon figyelni kell, ha a barátaiddal sétálsz egyet és beszélgettek mindenről, vagy netán mindenkiről, és véletlen nem vesztek észre egy mamikát, aki éppen a kis kertjében gazol valamit, és elhangzik egy olyan dolog, amit lehet nem kellett volna hangosan kimondani, az biztos, hogy holnap olyantól hallod vissza, akiről azt sem tudtad, hogy a faluban lakik. Apropó, visszahallás. Vannak olyan pletykák ráadásul, melyeknek semmi igazságalapja nincs is. Nyilván nem tudsz ellenük tenni, de amikor olyan dolgot hallasz vissza magadról, amin még te is elcsodálkozol, netán még tetszik is, az már mindennek a teteje.
Minden családi összejövetelen a legfőbb téma a „beköltözöttek”. Ők azok, akik nemrég költöztek a faluba, és a tőzsgyökeresek még nem tudják, kik is ők valójában. A kedvencem, amikor nagypapámék úgy azonosítanak be embereket, hogy melyik házban laknak. „Tudjátok, az Arató-féle házban.” Aztán következik az a kérdés, hogy „Kik azok az Aratóék?”. És ez így folytatódik órákon keresztül.
Persze a falusi életnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Mikor a falu előnyeiről beszélünk, mindenkinek a csend, a nyugalom, a friss levegő jut az eszébe. Hát, kérem szépen, ezzel nem értek egyet. Csend. Minden nyári reggelen arra kelni, hogy a szomszéd bácsi kiabál a kutyájának, az a legcsodálatosabb dolog ugyebár. Nyugalom. Na jó, be kell vallani, tényleg nyugodtabb itt, mint a városban, csak ne menjünk el egy falunapra, ahol már reggel kilenckor a részegek rendbontó magatartásával kell szembenézni. És utoljára a friss levegő. Nem mondanám, hogy az intenzív trágyaszag, ami szinte mindennapos, annyira friss lenne. De be kell látnom, hogy ennek ellenére tényleg jobb a levegő.
Oldalakat lehetne még írni minden kis részletről, történetről, ám úgy gondolom, egyelőre ennyi elég volt, a végén még elriasztok mindenkit attól a gondolattól, hogy falun éljen majd. Összességében imádok itt élni, mert minden nehézség ellenére nincs semmilyen rossz emlékem a falusi életről.
Egész gyermekkoromat videójátékok végigjátszását, kritizálását nézve töltöttem. Nézőből öt-hat éves koromra természetesen játékossá váltam, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet, és alakított emberileg is. Ez egyeseknek rossz dolognak tűnhet, de egyes játékok többől állnak, mint vérből és lövöldözésből. Ahány játék, annyi különböző élmény közül válogathat az ember. Vannak túlélő, többfajta lövöldözős játékok, interaktív novellák többszáz ízben, puzzle- és kártyajátékok, más-más műfajokban, például horror, komédia, rejtélyoldás stb. Én a történet vezette játékokat preferálom, tele rejtélyekkel, szimbólumokkal, metafórákkal, amik megmozgatják az agyamat, és csaknem kényszerítenek, hogy egy másik szemszögből lássam a történéseket, akár szó szerint értve. Ilyen horror-komédia-puzzle-rejtély megoldós-történet vezette játékok alkotják a Valve játékkészítő cég egyik leghíresebb szériáját, a Portalt. Ahhoz hogy elmagyarázhassam a zsenialitását ennek a sorozatnak, kicsit a történetről, a játék menetéről is említést kell tennem, szóval SPOILER ALERT!
A Portal 1 és 2 elsősorban puzzle megoldó játékok. Egy más játékokban még nem használt mechanikát használ, a portálokat (milyen meglepő). A játékok szobasorozatokon vezetnek végig az Aperture Science laboron belül, ahol Chell szerepében, mint tesztelő kell használnod a Portalgun nevezetű eszközödet, amivel két portált lőhetsz ki egyes felületekre, és szabadon közlekedhetsz köztük. Gombokat nyomogatsz, platformokat aktiválsz, ugrálsz, mindenttudó isten státuszú, érző-élő mesterséges intelligenciák elől menekülsz az életedért, csak a szokásos. És itt jön be a horror és a komédia műfaj. A játék nagy részén át egy ismeretlen hang ismertet meg a környezeteddel. Ő GLaDOS (Genetic Lifeform and Disk Operating System, azaz Genetikai életforma és lemez operációs rendszer), az első és a második játék elejének antagonistája, egy mindenttudó mesterséges intelligencia, akinek teljes kontrollja van a létesítmény felett. Ő irányítja a falakat, fegyvereket, képernyőket, és ő generálja, alkotja a tesztszobákat is. Ő az egész mérhetetlen, végeláthatatlan laboratórium. A főszereplővel ellentétben beszél. Sokat. Szarkasztikus és cinikus, és nem veszteget el egy alkalmat sem, hogy kigúnyoljon a lehető legkreatívabb módokon, és nem hagyja, hogy elfelejtsd milyen apró és lényegtelen vagy hozzá képest. Monoton, robotikus hangja egyszerre megnevettet és kreál állandó feszültséget. A környezet- és karaktermodellek által felépített hideg, magányos atmoszférát egyik pillanatról a másikra változtatja mondanivalójával. Vele ellentétben a második játékbeli barátod/ellenfeled, úgyszint egy mesterséges intelligencia; Wheatley, egy Personality Core (Aperture Science Artificial Personality Construct, vagy magyarul Aperture Science mesterséges személyiségkonstrukció) túllságos őszinteségével, komolytalanságával, összezavartságával és ügyetlenségével kontrasztolja GLaDOS hidegségét, ám tudatlansága és egója a játék során veszélybe sodor, így ez az ártalmatlan társ neked, és GLaDOSnak is veszélyes fenyegetést jelent majd. A második játék nekik köszönhetően sokkal inkább történet-vezette mint az első, ami a játékosközösség egyes részének az első játék alá rendeli, de én nem ebbe a csoportba tartozom. Én pont a történet-vezetettsége és a szórakoztató karakterek miatt szeretem annyira a széria második darabját.
A haladáshoz szükségesen szétszórt háttértörténet-morzsákon kívül, ha figyel az ember, pár rejtélyre is fényt deríthet, és plusz információkat találhat a laborról és a benne eltűnt emberekről. A játék során egyes pályákon titkos szobákat találhatunk, melyekben a falakon fura írásokat, és annó weboldalakra vezető linkeket találhatunk, amiket a játékokról készült kiegészítő képregények főszereplője; Doug Rattmann hagyott hátra, specifikusan nekünk, azaz Chellnek, és egyben egy naplóként szolgáltak neki. Ez a karakter ezzel jeleket hagyott hátra főszereplőnknek, amik segítenek elérni célunkat, a laborból való kijutást a felszínre. Az ő üzenetei, GLaDOS és Wheatley egy-egy félmondata, és a játékban direkt nyíltan hagyott kérdések jelentik a rejtélymegoldást azoknak a kíváncsi embereknek, mint én, akik szeretnek kicsit több időt eltölteni a dialógust és a játékban elrejtett rádióadásokat hallgatva, az üzeneteket olvasgatva, és a környezetben elhagyott nyomokat analizálva.
A Portál játékokat nem csak az alapötlet és a szeretnivaló karakterek teszik olyan híressé, de a környezet, a hanghatások és a dinamikus zene is, amik végigkísérnek kalandunkon. Mint említettem, egy elhagyatott laboratóriumon kényszerít egy idegen, rosszindulatú hang végig. Az üres tesztkamrák és megfigyelő ablakok, irodák, folyosók, irányítószobák és számítógépek mind egy katasztrófára utalnak, a falak, csövek és a dialógus pedig azt az érzést kelti, hogy valami gond van, mi nem idevalóak vagyunk, és nem látnak szívesen. A már sokszor említett atmoszféra, a karakterek, és a játék mechanikája egy tökéletes játékot alkotnak, a zenét és háttérzajokat nem is említve. A zenét a játék ugrálós-platformolós részén a legérdemesebb megemlíteni, ahol jump-padek dobálnak a szobák egyik végéből a másikba, lyukakon és sav-tavakon át, és ahányszor egyet megérintenek lábaid, a zene ritmusa illeszkedik hozzá, így az ugrálás egyfajta kielégítő érzést produkál, és meglepően szórakoztatóvá teszi a szekciót.
A hozzám hasonlóknak, akiknek nem elég az első játék 3 órája, és a második játék 6-10 órája, az extra pályák és képregények mellett rengeteg fan-made játék és pálya van, amik illeszkednek az eredeti játékba és történetekbe, pl.: a Portal Reloaded, Portal Stories: Mel, és sok más. Az olvasást kedvelőknek, vagy olyanoknak, akik az eredeti történet szálait összekötni vagy kiegészíteni kívánják, rengeteg fanfiction áll rendelkezésre, amiből első sorban a BlueSky című, könyv hosszúságú és minőségű fanfictiont ajánlanám AO3-n, Waffles nevezetű felhasználótól. Meglepően jól illeszti be történetét a játékok világába, maga az írás pedig fenomenális, tele olyan szókinccsel és szófordulatokkal, amelyek az én, és több ezrek szemében egy kiemelkedő íróvá és irománnyá teszik Waffles-t és fanfictionjét. Egyesek valódi, keményfedeles könyvvé nyomatták digitális formából, amit remélem egyszer én is megtehetek.
A Portal játékok olyan embereket vonzhatnak be, akik szeretik a platformer-puzzle játékokat, és az okosan megírt dialógusokat. Detektíveknek, akik szeretnek mindent túlanalizálni, és művészeknek, akik inspirációért kutatnak. Ha te ezek közül bármelyik kategóriába egy kicsit is bele tudod képzelni magad, figyelmedbe ajánlom akár Youtube-on a többezer végigjátszás bármelyikét, vagy a játékok megvásárlását. Jó szórakozást!
Egy fiatal videóblogger, Török Ábel másfél hónapra ellátogatott a szüleihez, akik régóta Kanadában élnek, és erről készít azóta is a magyar közönségnek egy tájékoztató, humoros és filmszerű sorozatot. Az útját bárki könnyen végigkísérheti, mert a YouTube nevű platformra Canaday cím alatt tölti fel a videókat minden nap.
Ábel a videóiban megmutatja, milyenek a napjai Vancouverben és környékén. Bemutatja a várost, a látnivalókat, és elmondja benne saját véleményét is az adott programokról. Többször is elhangzik, hogy lenyűgözi ez a város és a környéke, hiszen sokkal másabb az élet a világ másik felén. Olyan természeti csodákat is meglátogat, amikhez hasonló itthon nemigen van. Ilyen például a Stanley Park, a Whistler-Hegység, a Lynn Canyon Park és a Middle Joffre-tó.
Az első pár részben édesanyjával szeli a várost, majd később két lánytestvére és barátnője is csatlakozik hozzájuk. Láthatjuk a város ismertebb és kevésbé ismert részeit is, ezek után pedig a nevezetesebb parkokba, vízesésekhez is ellátogatnak. Egyszerűen, mégis hatásosan adja át a kis képeken keresztül, hogy mennyire gyönyörűek a különféle tájak, amerre járnak. Megismerhetjük benne a kanadai kultúrát is egy kis százalékban, viszont főleg a kirándulásaikból, városnézésükből és a véleményéből állnak össze a vlogjai.
Mindenkinek nagyon ajánlom, aki szeretné megismerni Kanadát, főleg Vancouver környékét, hiszen nagyon sok újdonságot megtudhatunk Ábeltől.
Manapság annyira ki vagyunk szolgáltatva az újabb és újabb technológiáknak, hogy nem is tudjuk elképzelni az életünket nélkülük. Áram kell szinte mindenhez. Fűtés, mikrohullámú sütő, néhányaknál még a tűzhely is villamos stb. És ugye, amit talán a mai fiatalságnak a legnehezebb elengedni bármilyen helyzetben: az internet.
Ma éppen áramszünet van. Mily meglepő, hogy ilyenkor azt sem tudjuk, mit tegyünk. Olyan dolgokra vetemedünk, amiket rég nem csináltunk már. Olyanokra gondolok, mint például az olvasás. Persze, tudom, ez eléggé elcsépelt példa, de valljuk be, az olvasás nem a legelső elfoglaltság, amire a fiatalok általában gondolnak. Mégis egy olyan helyzetben, mint a mostani, amikor nem tudjuk a telefonunkat használni, mert nincs internet, meglátjuk a régi, poros könyveket a polcon, és azt gondoljuk, „miért is ne próbáljam ki, hiszen régen szerettem olvasni!”
Vannak, akik nem az olvasás mellett teszik le a voksukat. Olyan új és mégis régi társasjátékokat kezdenek el játszani, amit még kicsi korukban szoktak. Akkor még nem volt okostelefon, számítógép, fontosabb volt az együttlét. Most, hogy ez az átkozott áram elment - ki tudja milyen szabadságot vett ki -, az egész család együtt ül a nappaliban, próbálja kitalálni, hogy hogyan is kéne játszani azt a társasjátékot, amit régen játszottak, mert a játékszabályt rég elvitte már a kukás.
Együtt nevettek, és olyan érzésed van, hogy nincs is szükséged semmi másra, csak erre.
Most átélem a pillanatot, és elraktározom ezt a remek érzést a szívemben, ugyanis lassan visszajön az áram, és minden visszaáll a „régi” kerékvágásba...
Milyen indíttatásból jelentkeztél a megmérettetésre?
Minden kislány álma, hogy hercegnő legyen... Amúgy saját elhatározásból, de szerencsére a családom és a barátaim is teljes mértékben mellettem álltak és biztattak. A családunkban mindig is jelen volt a szőlőművelés. Nagyszüleim is foglalkoztak ezzel, így kiskoromban már megismerhettem a szüretelés folyamatát. Jelenleg családomnak is van egy kisebb szőlőbirtoka a Kecskehegyen, így még közelebb kerülhettem a szőlőműveléshez.
Hogy készültél a versenyre?
A jelentkezésem után megkaptam a körülbelül 170 kérdésből álló tesztsort válaszokkal együtt, és máris elkezdtem készülni, illetve vettem hébért, dugóhúzót és móri borokat, hogy a gyakorlati feladatokra is megfelelően felkészüljek.
Milyen feladatok voltak?
Tesztírás, és gyakorlati feladatok: ezerjó-felismerés, lopózás, fröccskészítés, dugózás, borosüveg kinyitása és szőlőtaposás is szokott lenni. Nekünk idén a tesztírást és az első négy gyakorlati feladatot kellett teljesíteni.
Úgy látom, nagyon örültél a győzelemnek! Igazam van?
Igen, még fel sem fogtam, hogy tényleg én képviselhetem a móri borvidéket. Hatalmas örömmel tölt el, rengeteget kell még tanulnom, de szeretem és büszkén szeretném ezt csinálni!
Melyek a legközelebbi feladataid borkirálynőként?
Már kaptam is meghívást október 9-e szombatra a csókakői szüreti felvonulásra. Nagyon izgatottan várom! A legközelebbi móri program a Márton-nap november 11-én a Márton pincében. A téli időszakban pedig általában bormustrák szoktak lenni.
Melyik a kedvenc borod?
Nehéz választani a sok jó móri bor közül, de ha nagyon ki szeretnék egyet emelni, akkor a Geszler Családi Pincészettől a Szerető nevű Chardonnay-t választanám.
Diószegi Enikő
Minden család őriz történeteket, a családtagok szívesen idézik fel élményeiket, elevenítik fel a megmosolyogtató vagy éppen megható családi legendákat. Fontos, hogy ezeket az igaz történeteket összegyűjtsük, és gondoskodjunk megmaradásukról, hiszen hirdetik a családok összetartozását, a szeretet erejét. 2020-ban tavasszal és ősszel is meghirdettük az ÉLETMESÉK írópályázatot, a beérkezett munkákból válogattunk.
Az életmeséket írták: Brajnovics Lilla (5.a), Czúcz Bálint (5.a), Dezső Nikolett (5.a), Dreska Jázmin (5.a), Horváth-Csurgai Bettina (5.a), Hudák Ádám (5.a), Kiss Károly (5.a), Bolla Gergő (10.B), Lángi Eszter (10.B) és Mészáros Rita tanárnő
Fogadják, fogadjátok szeretettel az ÉLETMESÉKET!
Bővebben: ÉLETMESÉK – IGAZ TÖRTÉNETEK
A Taika Waititi által rendezett Jojo Nyuszi egy eredetileg angol nyelvű, hazánkban magyar felirattal látható tragikomédia, mely egy, a náci Németországban élő kisfiúról, Jojo Betzlerről (Roman Griffin Davis) szól. Jojo élete a feje tetejére fordul, amikor megtudja, hogy édesanyja (Scarlett Johansson) elbújtatott a padláson egy fiatal zsidó lányt, Elsát (Thomasin McKenzie). Jojo (képzeletbeli) legjobb barátjával, Adolf Hitlerrel (Taika Waititi) próbálja megoldani az ügyet.
Első pillantásra egy fura témájú filmre tekinthetünk, hiszen főképp viccesen ábrázolja a náci gyerekek életét, azonban kellően bemutatja a nácik fanatikusságát, és egyben enged minket nevetni az ostoba eszményeiken. Véleményem szerint nagyon jó ötlet volt egy gyerek távlatából elmondani a történetet, mert ez sokkal másabb, több részlettel ellátott képed ad, mintha egy felnőtt szemszögéből néznénk, és így meg is tapasztalhatjuk mit jelentett abban az időben, háborúk közepette, gyereknek lenni.
Jojo és Elsa erősödő kapcsolata a film során megmutatja, hogy Jojo hogyan tanulja meg mi a helyes, és hogyan mondjon ellent saját, környezete által befolyásolt gondolatainak. Megtanulja nem elítélni az embereket és meghallgatni mások véleményét.
A gyerekek és Jojo anyukája közti kapcsolat igazán tartalmas. Rosie egy igazán jó anyuka és megteszi, amit tud, hogy Jojot jó útra terelje, Elsának pedig biztonságos otthot adjon.
Jojot a film elején pár idősebb gyerek rá akarja venni, hogy törje el egy nyúl nyakát, de persze ezt Jojo nem meri, de nem is akarja megtenni. Persze, ez után Jojo nyuszinak kezdik csúfolni, gyávasága miatt. Ezzel sokan tudnak azonosulni, és szégyenletes, hogy ilyen a mai világban is akad, de azokra az időkre igazán jellemző volt az erővel való érdekérvényesítés, legalább is véleményem szerint.
A filmből kicsit hiányoltam a Yorkie-Jojo interakciókat, de ez csak az én mániám, hisz volt benne bőven. Yorkie egy nagyon aranyos karakter, és nagyon jó barátok Jojoval. Nagyon megnyugtatott, hogy ő nem egy megszállott náci, mint Jojo, hanem csak teszi, amit kérnek tőle.
Képzeletbeli Hitler és főszereplőnk a film során egyre inkább eltávolodik egymástól. Ahogy a fiú megtanul ellentmondani neki, Hitler úgy válik egyre mérgesebbé és a dicséretek helyett csúfolja és leszólja Jojot. Először azt az érzést keltette bennem, hogy a fiú beadja a derekát, és esetleg megöli Elsát, ami nagyon nem tetszett volna, de szerencsére Hitler agresszív viselkedése nem tántorította el főhősünket a jó cselekedettől.
Életem eddigi egyik legmaradandóbb filmje volt. Rengeteg érzelmet váltott ki belőlem. Elgondolkodtató volt körülbelül minden szó, amit kimondtak. Sokat nevettem, sokat sírtam, és bármikor megnézném újra.
Örültem volna, ha többet látunk Yorkie (Jojo második legjobb barátja) és Jojo barátságából, és ha kicsit több magyarázatot adtak volna Rosie kivégzésére. Szívesen hallottam volna történeteket Ingéről (Jojo elhunyt nővéréről) és Paulról (Jojo édesapjáról), na meg Elsáról és Nathanről (Elsa elhunyt vőlegényéről). Persze ezen mellékszálak befejezése nem volt szükséges a fő történetszál folytatásához, de jó lett volna többet tudni. Ennek ellenére tökéletesen együtt lehetett érezni a karakterekkel és bele lehetett élni magunkat a filmbe. A színészek és a rendező mind makulátlan munkát végeztek. Kedvenc karaktert nem is igazán választhatok, hisz mindegyikőjük egy egyéniség, különleges a maga módján és más-más dolgokért, tulajdonságokért szeretem őket. A film zseniálisan volt felépítve, és egy percre sem volt unalmas. Mindig volt valami történés, mondani való, de sose éreztem túl soknak az információt amit átadtak. A humora fantasztikus volt, és a mondanivalója tökéletesen átjött. A Jojo Nyuszi 15/10 pontot kap tőlem a hét bármelyik napján.
A múlt év utolsó negyedében mutatta be az HBO új sorozatát Az Úr sötét anyagait, angol címén „His dark matterials”. A sorozat első része Philip Pullman Északi fény trilógiájának első könyvét, „Az arany iránytűt” dolgozza fel.
Már 2007-ben is találkozhattunk egy arany iránytű feldolgozással, amit személy szerint szerettem is, de áttörő sikert nem ért el, így a New Line Cinema stúdiójában úgy döntöttek, hogy elkaszálják a folytatásokat.
Két fő szempont miatt nem lehet a kettő feldolgozást összehasonlítani, az első az, hogy az adaptációk között több mint 10 év telt el, illetve az HBO-s változat (innentől Az arany iránytű) 8x50 perces részekkel dolgozik, ellentétben a 2007-es filmmel, ami egy egész estés mozifilm.
A sorozat szereplőgárdájában olyan nevekkel találkozhatunk, mint James McAvoy (X-Men), Ruth Wilson (A viszony, Luther), Lin-Manuel Miranda (a Hamilton musical íróját), Clarke Peters (Drót), valamint James Cosmo (Trónok harca, Csernobil).
A film egy másik világban játszódik, ahol az emberek lelkének egy része állatformában van jelen mellettük (daimonként), itt minden hatalom a Magistérium, mint a legfőbb egyházi szervezet kezében összpontosul és keményen fellépnek minden istenkáromlás ellen. A főszereplő, Lyra Belacqua (Dafne Keen) egy magányos kislány, aki Oxfordban él és nagyon szeretne nagybátyjával Lord Asriellel (McAvoy) északra utazni. Viszont a nagybátyja a felfedezése miatt, miszerint több világ is létezik a Magistérium ellensége lesz, és ez a helyzet lesz a film mozgatórugója.
Már az első részben láthatjuk, hogy mennyire evilági az egész, mennyire lehozták nekünk nézőknek ezt a világot a földre, nincsenek hatalmas csillogó léghajók és paloták. A realisztikusabb ábrázolás miatt képesek vagyunk elhelyezni magunkat a filmben és a sötétebb tónus miatt nyomasztóbb is lett néhány helyen. Ám, én sehogyan sem tudtam behatárolni az egész évadot, hogy melyik korban játszódik. Külön kiemelném viszont a színészi játékokat. Mindenki tökéletesen hozza a saját szerepét és a néző nem gondol arra, hogy esetleg ezt a szerepet másnak kellene eljátszania. A CGI-os jelenetek meg fantasztikusak. Jobban lemodellezni egy hópárducot (beszéd közben), tomboló jegesmedvéket, vagy a Magistérium épületét, esetleg a léghajókat nem is lehetne.
Összességében számomra a korszak behatárolása jelentette a legnagyobb problémát, de ettől eltekintve egy szerethető, logikus vezetésű, akciókban nem bővelkedő filmet kaptunk, amit bátran ajánlok bárkinek.
Mindjárt...
Rengetegszer hallom az embereket hisztizni az idő múlása miatt. Persze az időseket a legtöbbet, emlékszem, egyszer a nagymamám azt mondta: „Nézd meg! Olyan csúf vénasszony lettem... Eljárt már felettem az idő kereke.” Ez a mondat szöget ütött a fejemben, és mélyebben belegondoltam: Az idő tényleg múlik?
„Az idő nem múlik, hanem csak forog önmaga körül”
Olyan megfoghatatlannak tűnik. Szerintem, ha egy éjjel, visszaállítanám egy órával az összes órát, telefont és minden egyéb eszközt, a legtöbben észre sem vennék. Vagy csak megrándítanák a vállukat, és beletörődnének. Az óraátállítást sem venném észre, csak azért szoktam mert előre elmondják. Ebből azt szűröm le, hogy az idő egyáltalán nem számít, ugye bár végsősoron csak azért van, hogy tudjunk viszonyítani valamihez, legyen kialakult üteme az életünknek és hasonlók. Vagy őrültség lenne, ha valaki nem hinne az idő múlásában, és csak azért követné, mert muszáj? Hiszen szükségünk van rá, tudnunk kell mikorra kell beérni az iskolába, találkozókra... De annyit hallom az olyan közhelyeket, hogy: most nem érek rá, nincs sok időm rád, és hasonlók, hogy már teljesen értelmüket vesztették számomra. Hiszen mihez képest nincs idejük az embereknek? Ki mondja meg mennyi időnk van? Azok csak számok, de lehet, hogy nem is úgy működik az idő, ahogy mi azt gondoljuk. Az életkort is ahhoz mérjük, a bölcsességet, a sebek gyógyulását, rengeteg mindent az időhöz kötünk, ha nem mindent. Számomra néha kissé fura mennyire szükségünk van rá, és függünk tőle, máskor meg az kívánjuk bárcsak ne is létezne az idő.
„Nem az idő múlik, hanem mi.”
Arra a következtetésre jutottam, hogy az időnek semmi köze az öregedéshez, nem az idő kereke jár el felettünk, nem lesz idővel bölcsebb vagy jobb valaki. Ez szimpla biológia, érés és fejlődés. Nézhet ki egy fiatal is koravénnek, egy középkorú is lehet fiatalos. Minden rajtunk múlik, a többi csak közhely. Amik örökre megmaradnak, mert már nem tudna senki függetlenné válni az időtől. Belegondolni is fura lenne, nem igaz? Pedig azelőtt is megvoltak az emberek, tudtak mihez viszonyítani, napszakokhoz, évszakokhoz, sokkal nagyobb kaliberű dolgokhoz, úgy gondolom, ha ez a rendszer visszatérne, sokkal több időt töltenének együtt az emberek a családjukkal, szeretteikkel. Nem csak negyed, vagy fél órája lenne reggel az édesanyáknak a gyerekeik felkészítésére az iskolába, hanem ki tudja, több óra is akár, ha azt mondanák ki a munkahelyeken, hogy napfelkeltére legyenek az irodában a dolgozók. Lehet, hogy sokkal nyugodtabb, lazább életünk lenne. Többet élhetnénk, az idő nélkül.
„Ugyanúgy, ahogy a tested sejtjei folyton változnak, és te mégis ugyanaz maradsz, az idő sem múlik, csak változik.”
Talán ezért lett tinédzser koromra a kedvenc szavam a „mindjárt!”. Jelentheti akár azt is, hogy egy perc, egy óra múlva, vagy éppen azt, hogy soha (a legtöbbször nyilván ezt). Ehhez a szóhoz nem lehet viszonyítani.
Bándli Zsófi
