Interjút készítettünk Rozgonyiné Gombos Cecília tanárnővel, mert kíváncsiak voltunk az életére, illetve a múltjára. Ezért megkértük őt, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre.

Mikor döntött úgy, hogy tanár lesz? Kiskorában is ezt akarta már?

Tulajdonképpen kiskoromban még nem volt ez tudatos, ezt anyukám elmeséléséből hallottam. Amikor még alsós voltam, akkor, miután hazamentem az iskolából, kitettem a macijaimat, mindenféle barbie babámat meg a háziállatokat beraktam a szobámba, és éppen az aktuális dolgot, amit aznap nekem tanítottak a tanítónénik, azt elkezdtem nekik magyarázni. Én így tanultam igazából, hogy közben tanítottam őket is. Amikor megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnél lenni, nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, hogy tanár. Felsős tagozatosként pedig már korrepetáltam az osztálytársaimat, akiknek szükségük volt rá. Arra tisztán emlékszem, hogy felsős koromban az aktuális dologban, amit nem értettek, abban segítettem. A másik, ami nagyon érdekelt, az a pszichológia volt, de végül a tanári pályát választottam.

Miért nem a pszichológiával kezdett el foglalkozni?

Én e között és a tanárszak között hezitáltam. Azonban anyukám azt mondta, hogy szerinte a pszichológiához én túlságosan érzékeny vagyok. Úgy gondolta, nem fogom tudni magam függetleníteni a nehezebb sorsoktól. Aggódott, hogy ez majd nagyon rányomja a bélyegét az életemre érzelmi tekintetben. Úgyhogy azt tanácsolta, inkább a tanári pályát válasszam, és végül is így döntöttem.

Mi volt iskolás korában a kedvenc tantárgya? Mit gondol erről most?

Általános iskolában is az angolt szerettem, de nálunk 7-8-ikban szakkör formájában tanították, nekem az már akkor kedvenc tantárgyammá vált, és ez így maradt a gimnáziumban is. Nagyon szerettem a történelmet is, valószínűleg a történelemtanár miatt. Mindenképp humán beállítottságú voltam, és a humán tantárgyakat szerettem, tulajdonképpen a történelmet, a magyart és az angolt emelném ki. Én ugye most a gyermekeimmel újra tanulok mindent, és amikor kikérdezem őket, akkor ezeket fel tudom eleveníteni. Még mindig nagyon szeretem ezeket a tantárgyakat, az angol a szakmámból adódóan a szívem csücske. A magyar nyilván nagyon fontos egy nyelvszakos tanárnak, viszont a reál tárgyakat nem annyira kedvelem.

Hol tanult és milyen végzettsége van?

A családommal nagyon sok helyen éltünk az országban, mert édesapám hivatásos katona volt. Az általános iskolámat Fehérváron kezdtem, de első osztályban elköltöztünk Sárszentmihályra, és ott folytattam tanulmányaimat. Nagyon szerettem, szuper kis közösség volt ott. Majd a Tóparti Gimnáziumba mentem, nagyon szívesen emlékszem vissza azokra a gimis évekre. Ezután nem annyira szerettem volna kollégista lenni, de mostani fejemmel már nem lett volna baj, ha másik városba, a saját lábamra állva kezdem meg a főiskolát vagy az egyetemet. Mivel itt van a közelben a Kodolányi János Főiskola, egyszerűbb volt ide járni és nem sokat utazni. Megkezdtem itt a tanárképzésen a nyelvtanárszakot. Utána szerettem volna a kétéves egyetemi kiegészítőt elvégezni, de ez a mai napig terv számomra.

Volt már külföldön hosszabb ideig? Ha igen akkor hol?

A diplomám után, két év kiegészítő helyett úgy döntöttem, elutazom egy nyárra Angliába. És ez így is történt, au pairként helyezkedtem el egy családnál. Csak egy nyárra gondoltam maradni, de annyira megszerettem a nehézségek ellenére is, hogy maradtam két és fél évet. Nagyon sokat köszönhetek ennek a londoni időnek. Ott tanultam meg először, hogyan lehet önállóan boldogulni. Rengeteg barátot szereztem, nagyon szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, és nem bántam meg. Két és fél év után a honvágy miatt hazajöttem, mert hiányzott a családom és a barátaim. Itthon elhelyezkedtem nyelvtanárként, magánórákat is vállaltam. Azóta dolgozom tanárként, megszülettek a gyermekeim, és családom lett.

Mindig tanárként dolgozott? Milyen helyeken tanított?

Angliában nem tanárként helyezkedtem el, au pair voltam, több családnál is dolgoztam, gyerekekre vigyáztam, velük éltem. Fél év au pairkedés után úgy döntöttem, elmegyek egy idősek otthonába ápolóként dolgozni. Nehéz munka volt, de nagyon szerettem. Befogadtak, elfogadtak a kollégáim, nagyon jó kapcsolatot ápoltam velük. Úgy gondolom, ez a segítő vonal az enyém, valahogy mindig ide lyukadok ki. Itthon elhelyezkedtem nyelvtanárként egy kéttannyelvű iskolában, ahol csak pár hónapot voltam. Majd a volt módszertantanárom megkért, hogy jöjjek a Kodolányiba tanítani. 2002-ben kerültem ide, és azóta is itt vagyok.

Mi motiválja Önt tanárként?

Vannak azok a típusú munkák, amik munkák, és azok, amikre az emberek hivatásként tekintenek. Azt gondolom, hogy ha valaki tanárként, akár tizen-huszon évig már ezen a pályán van, az már egy hivatástudat. Ami engem motivál, az abszolút a tanulóim, rengeteg olyan pozitív visszajelzés érkezik, ami mindig megerősít abban, hogy jó helyen vagyok. Úgyhogy a legfőbb motivációm az az, hogy gyerekek között lehetek. Az ember elkalandozik ezekkel a gondolatokkal, hogy el tudod-e képzelni magad máshol, és azt hiszem, hogy nem. Számomra a legfontosabb az az, hogy segítsek a gyerekeknek, és hogy jól érezzék magukat az iskolában.

Honnan jött az ötlet, hogy Daisy, a kutyája segítőkutya legyen?

Az lányom szeretett volna egy kutyát, és amikor elköltöztünk Úrhidára, nem hagyott békén. Végül beadtuk a derekunkat, és meglett Daisy. Nekem nem voltak ilyen terveim, hogy terápiás kutya legyen, csak egy házi kedvencet kerestünk, viszont felkeltette az érdeklődésemet egy továbbképzés, ami Négylábú Tanársegédek címmel futott. Daisy egyéves volt, amikor továbbképzésre mentünk három évvel ezelőtt. Ott megismerkedtem ezzel a világgal, és még most is járok az Ezredéves Készségfejlesztő iskolába, ahol sérült gyerekek foglalkoztatására segítő kutyákat tudnak bevonni. Nekem ez a világ rettenetesen megtetszett, bár akkor még abszolút nem tudtam elképzelni, hogy őt erre meg lehet tanítani. Mivel annyira jó hatással volt a családi életünkre, úgy gondoltam, hogy ez nekem lehet egy célkitűzés a kutyussal. Az alapkoncepció az volt, hogy szerettem volna együtt dolgozni és több időt tölteni vele. Aztán elkezdtünk járni erre a képzésre, és ott kiderült, hogy Daisy alkalmas erre. Elindultunk ezen az úton, és minél többet tanultunk, annál lelkesebbé váltunk. Nekem akkor tetszett meg az egész, mikor láttam, milyen motiválttá váltak a sérült gyerekek a kutyák jelenlétére. Volt olyan mozgássérült gyermek, aki csak a kutya hatására volt hajlandó elvégezni a feladatokat, és olyan ösztönző erő volt ez számukra, hogy én ezt akkor varázslatnak éltem meg. 2022 decemberében értünk a másfél éves, hosszú és komoly képzés végére. Nekem mindenképp tervem volt, hogy ide is behozom a gimnáziumba, és aki szereti az állatokat, annak ez mosolyt csal az arcára. Olyan jó lenne, ha több boldog gyereket láthatnék, és nem ennyi fáradt és kedvetlen diákot. Daisy mindig felvidít, ha csalódott vagy szomorú vagyok, rengeteg erőt ad, és hiszem azt, hogy másnak is.

Mi a véleménye a tanárok mostani helyzetéről?

A tanárok helyzete szerintem röviden és tömören kritikus. Azt érzem, hogy az elhivatott tanárok is úgy gondolják, hogy a helyzetünk ellehetetlenedett. Éppen pár napja olvastam egy újabb tanárról, aki azért mondott fel, mert nem tud azonosulni az oktatás helyzetével. Úgy érzi, hogy most már csak tananyagot adunk le, és olyan sok minden van, amivel nem tudunk foglalkozni, mert nincs idő. A tanárok leterheltsége és a magas óraszám attól veszi el az időt, hogy felkészüljünk egy órára és változatosabbá tegyük azokat. Úgy gondolom, hogy főleg a nagyon elhivatott tanárok adják fel sorra a reményt, ami elszomorító és elgondolkodtató. Úgyhogy a tanárok és az egész oktatás helyzete nem túl pozitív, nem ad okot bizakodásra. Őszinte leszek, sok mindennel kapcsolatban engem is elbizonytalanít, de abban nem, hogy én ezt szeretem és szeretném csinálni. Azonban az nekem nagyon nem mindegy, hogy hogyan taníthatok. Én például osztályfőnökként sokkal többet szeretnék az osztályommal beszélgetni, minőségi időt együtt tölteni.

Ön szerint mit kellene változtatni?

Mi ezt nagyon szépen összeszedtük a sztrájkkal kapcsolatos 9 pontunkban. Ami a tanárok helyzetére vonatkozik, az mindenképpen az óraszám csökkentése, a cél az lenne, hogy ne maximumra toljuk az óraszámokat. Mi nem csak tanítunk: egy pedagógusnak nem csak az a dolga, hogy leadja az anyagot, például osztályfőnökként nekünk az is feladatunk és felelősségünk, hogy neveljük a diákokat, a lelki világukkal foglalkozzunk. Sajnos azt érzem, hogy erre nincs elég idő, és hogy az egy osztályfőnöki óra az kevés harmincöt gyereknél. Hiába vagyok az osztályommal heti négy órában angolórán, ott tanulunk, nem tudok foglalkozni velük egyénileg. Mint osztályfőnök szerintem minimum két óra kellene arra, hogy beszélgessünk és együtt legyünk. Alapvetően nagyon fontos társadalmilag is elismerni a munkánkat, jelenleg ez nem így van és ez elég kiábrándító.

Készítette: Kovács Bernadett és Szabó Eszter