Gyerekkorunkban mindnyájan akarunk magunknak egy háziállatot. Legfőképpen egy kutyát, aki gyors, erős, és még a botot is visszahozza, ha eldobjuk. De a szüleink helyette egy macskát vesznek nekünk. Miután kibőgjük és elátkozzuk a szüleinket, hogy többet nem fogjuk nekik elmondani, milyen napunk volt a suliban, még egyszer ránézünk a macskára, és elfogadjuk a tényt, hogy most már vele kell beérnünk.

Macskák. A tévés reklámokban és a képeslapokon, amiket mindig a nagymamák szoktak küldeni születésnapunkra, ami hónapokkal később jön meg, mindig aranyosan játszanak egymással, és látszólag cuki dolgokat csinálnak. De amikor megvesszük őket, akkor tapasztaljuk meg, hogy kik is ők valójában. Ezek a lények leginkább a szőrpamacsokra emlékeztetnek minket, csak azoknál rosszabbak, mivel jó pár éles sarló alakú körömnek hívott késekkel rendelkeznek, amiknek a funkciója esetleges az arcplasztika, a hátmasszás és a tetkóvágás a végtagjainkba. Vámpírfogaikkal nem vért szoktak szívni, hanem laptopjainkat és egyéb értékes tárgyainkat szokták működő képtelenné tenni, ha ehhez van kedvük. Bár a fogaik igazán hasznos fegyverek, inkább a sarlóikat szeretik használni. És a fegyvereik törődést igényelnek. Ha nem figyelnek rájuk, könnyen berozsdásodnak. E vészt elkerülve élesíteni is szokták őket. Ezt a tavalyi készletkisöprésben vett Ikea-kanapén végzik el, illetve fából készült bútorokon és szőnyegeken. A jó drágán vett kaparófára meg rá sem néznek, számukra az nem létezik.

A macskák napi rutinja nem csak a személyes tárgyaink megrongálásában rejlik. Nagyon szeretik magukat mosdatni is. Napi 8-11-szer is képesek egy pontot alaposan átnyalogatni, főleg ahol megérintettük őket a mocskos kezünkkel. Nyelvük szintén éles, de nem úgy, hogy csípős beszólásokkal tudnak minket bombázni, hanem azzal fésülik át a bundájukat. Ha már az ég nem adott nekik megfelelő kezeket, akkor is megoldják ők.

Senki sem mondhatja meg, mit csináljanak ők. Ha már végeztek a nem túl változatos életmódjukkal, és az 5. kaját is visszautasították, amit kínáltuk nekik, amit már a Marson élő űrlények testéből csináltak, nyugovóra térnek. Kitartóan keresik a legmegfelelőbb helyet, akár többször is ki-be rohangálnak a szobában, csak hogy megleljék azt, ahol a legtöbb tárgy van összesűrítve. Felérve még néhány nem kívánatos dolgot lelöknek, nem érdekelve, hogy a nagyi kedvenc vázája-e vagy családi kép a rokonokkal. Úgyis őt kell szeretned a legjobban más nem jöhet szóba.

A bolyhos házi szörnyeket a természetes élőhelyüktől eltérően kint is megtalálhatjuk. Ilyenkor általában ugyanazt csinálják, kivéve, ha meglátnak egy másik élőlényt. Ilyenkor túlélő módra váltanak, nem számít, hogy most ettek, annak a lénynek pusztulnia kell. Ez idő alatt még sátáni, démonoktól származó hangokat is kiadnak. Üzenik a szülőföldnek, hogy hamarosan új vendégük lesz. A fűhöz lapulva nesztelen léptekkel közelednek áldozataikhoz. Ha sikeresen elkapták, még eljátszadoznak velük. Hadd legyen halálfélelme az amúgy már sokkban lévő prédának. A játékidő végeztével végeznek velük. Természetesen nem eszik meg őket. Nem esznek ők ilyen tisztátlan állatokat. Úgy döntenek, most az egyszer kedvesek lesznek veled, és odahozzák neked. Hangos nyávogással odacsalnak téged, és hangos dorombolással jelzik, hogy most nagyon büszkék kell, hogy legyünk rájuk.

Pózer Bernadett, Szücs Dorina