Anyukám, ha bablevest főz ebédre, mindig felemlegeti ezt az esetet, amely sok-sok évvel ezelőtt a családunkban történt meg.
Egy őszi szombat délelőtt az Anya az ebéd főzéséhez készülődött. Vendéget is várt a család, Anya testvérét, akinek a bableves volt a kedvence, ezért lett ez az aznapi menü. A kislány ott sürgött-forgott a konyhában, segített az előkészületeknél. Az Anya megkérte, szaladjon le a pincébe, hozzon fel egy zellergumót. A kislány aggódott egy kissé, hogyan fogja felismerni a zellert, dehát látott ő már olyat, és mindenképpen anyukája segítségére akart lenni. Ezért leviharzott a pincébe, meg sem hallotta anyukája szavait, hol találja pontosan a zellert. Kiválasztott egy szép, nagy gumót. Elkészült a finom leves, mindenkinek nagyon ízlett.
Másnap délután Anya és lánya együtt mentek le a pincébe, hogy elraktározzák télire a kiskertből ősszel betakarított terményeket. Volt ott sárgarépa, petrezselyemgyökér, vöröshagyma, zeller. A kislány lelkesen mutatta a kupacot, amiből kiválasztotta az előző napi bableves hozzávalóját. Az Anya hirtelen elsápadt. „Te ezek közül hoztál az ebédhez? Csodálkoztam is, hogy nincs olyan jó zellerillata! Mert hiszen ez dáliagumó!”
Szerencsére az „új recept” szerint készült ételtől senki nem lett beteg, s megkönnyebbülésükben jót nevettek. A kislány azóta nagylány lett, sőt Anya is, hiszen Ő az én anyukám. Már sok bablevest elkészített a családunknak, és minden alkalommal eszébe jut ez a vicces eset.

Bolla Gergő 9.B